Ősz....

Szabó Lőrinc:
ŐSZI FÁK
Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.